Egy többgyermekes anya tanúságtétele

Szeretném tolmácsolni anyukám tanúságtételét:

“Tele voltam aggodalommal, és már nem is tudtam, hogy mit imádkozzak. Nagyon szerettem volna, hogy a lányom férjhez menjen. Valamelyik imát kerestem a youtube-on, amikor véletlenül belefutottam ebbe a rózsafüzérbe. Élő imádság volt, egy lengyel, Kukuczka nevű atyával. Repestem az örömtől. Rögtön tudtam, hogy ez az, amit imádkoznom kell. Lejegyzeteltem a kapcsolódó imákat. Reggel, délután 3-kor és este 20 órakkor mondtam a rózsafüzért, amikor harangoztak. Féltem, nehogy elszalasszak egyet is. Egyszer mégis volt egy mulasztásom, de bepótoltam. Kukuczka atya szavai nagyon bátorítólag hatottak rám. Az ima öröm volt igazán!

A Jóisten meghallgatta kérésem a Szűzanya közvetítése által. Nem csak ezt a csodát, hanem két másik egészséges unokám születését is neki és ennek a rózsafüzérnek köszönhetem.”

Remélem hamarosan jöhetek majd az én tanúságtételemmel is. Én körülbelül 10 napja kezdtem. Egyszer már nekifogtam, de nem ment. Most elolvastam egy könyvet a kibehói Szűzanya jelenéseiről. A végén van egy Szűzanya 7 fájdalma rózsafüzér, amit az egyik látnoknak adott. Nagyon megragadott, elimádkoztam és eszembe jutott egy unokatestvérem, aki nagyon depressziós. Anyukája nagyon gyötrődik miatta. A fiú már az öngyilkosságra is gondolt. Amikor elmondtam ezt a rózsafüzert, éreztem, hogy érte kellene imádkoznom. Ezt, amit mondtam, fel is ajánlottam arra a szándékra, hogy el tudjam mondani a pompejit… Aznap belekezdtem és elmondtam mind a 3-at. Ez volt a kezdet. Azóta is mondom. Éjjel, főleg, hajnalban felkelve, mert 4 kisgyerekem van. A Szűzanya nagyon segít. Teljesen friss és kipihent vagyok. Ez sehogy sem sikerülhetne, ha nem fogná a kezemet az én drága Mennyei Anyukám. És ha nem mondaná velem az őrangyalom és nem kérném a Szentlelket. Ők mindig segítenek…

Befejeztem a pompeji rózsafüzért. Egyelőre még nincs hír az unokatestvérem gyógyulásáról. Illetve nem lett rosszabbul, egyelőre jól van. Én testi-lelki gyógyulást kértem, bár ez két cél, de meggyőződésem, hogy az egyik hozza a másikat. Talán ez egy folyamat, aminek az elején jár? Ezt nem tudom pontosan. Én nyilván átütő sikerre vágytam, de a gyógyulás nem biztos, hogy ugyanazt jelenti Istennek, mint embernek. A lelkek mélyére nem látunk be. Ez nem olyan, mint amikor valaki felpattan egy tolószékből és jár…

A hitem nem vesztettem, kicsit talán emberi gyarlóságomból adódóan csalódott vagyok (mert nem történt “hű de nagy csoda” azonnal), de abban biztos vagyok, hogy Isten munkálkodik, még ha ez nem is annyira látványos. A végső győzelemben is biztos vagyok. És abban is, hogy nem az én akaratom volt, hogy ez az ima “elimádkozódjék”. Én eszköz voltam.

Próbáltam már korábban is elimádkozni, de elvéreztem. Hogy miért is jutott eszembe az unokatestvérem, akivel több éve nem is találkoztam? Hogy tudtam érte ilyen kitartóan imádkozni? Ráadásul nem inkább a férjemért vagy a gyerekeimért? Ismerem magam, ez nekem lehetetlen. Teljesen. Ez a tény pedig, hogy mégis sikerült, még inkább megerősít abban, hogy jó vége lesz ennek a történetnek.